Budapesti utazásaink során, úton útfélen hatalmas plakátok hívják fel a figyelmünket, hogy idén semmiképpen ne hagyjuk ki a bécsi karácsonyi vásárt. Az elmúlt évtizedekben, adventben sokszor jártunk a császárvárosban, de mostanáig valahogy mindig úgy alakult, hogy kiruccanásaink kis túlzással is csak félnaposra, emiatt meglehetősen rohanósra sikeredtek. Iskolák, egyesületek utazási irodák szervezésében, a kora reggeli indulás ellenére nézelődésre, barangolásra általában alig maradt idő. Még kényelmetlenebb volt ez a schengeni egyezményhez való csatlakozásunk előtt, amikor ha nem volt szerencsénk és kifogtunk egy buszkonvojt, bosszantóan sokat időzhettünk a határon, a nehézkes útlevélvizsgálatra várva.
Idén, az átlagosnál messze nagyobb izgalommal készültünk a Christkindlmarktra, hiszen a Continental Hotel magyar tulajdonosának szíves invitálására, először adódott lehetőségünk többnapos adventi látogatásra.
Ennek ürügyén ráhangolásképpen egyik este meglátogattuk a Vörösmarty téri vásárt, ahonnan meglehetősen vegyes érzésekkel távoztunk. Az árak szerfölött borsosak, ami még megbocsájtható lenne, ha a hatszáz forintos forralt bor nem lenne csapnivalóan pocsék. Utóbbi bizonyítja, hogy az árusok egy része igen rövid idő alatt szeretné megkeresni a valószínűleg roppant magasra szabott helypénzt. Azért ne legyek túlzottan igazságtalan, én is ismerem a mondást „egy mérés nem mérés”. Emiatt az is meglehet, hogy pechünkre kifogtuk a tér legrosszabb forralt borát. Ellenben, ha tesztelésképpen végigkóstoljuk az összes stand kínálatát, akkor a detoxikálóban elmélkedhettünk volna azon, hol jó és hol kevésbé az átfagyott kezünket olyan kellemesen melegítő ital. Persze jót is tapasztaltunk Budapesten, a budai Allee oldalában nyílt pavilonsoron, ahol olcsóbb és finomabb puncsot, illetve forralt bort mérnek, a Vörösmarty térinél, módfelett családiasabb légkörben.
Ha pedig valaki megkívánna egy kis disznótoros ozsonnát, alig néhány lépés a Skála-piac emelete, ahol friss, minőségi pecsenyével várják a megéhező kuncsaftokat. Ennek a bazársornak a hangulata, feelingje természetesen össze sem hasonlítható a belvárosiéval, nincs annyi színes lampionsor, virágfüzér, hiányzik a külföldi turisták bábeli hangzavara, viszont a kínált portékák mérsékeltebb ára, az árusok kedvessége talán kompenzálhatja az ottani jóval szélesebb kínálatot.
Most nem néhány órára megyünk az osztrák fővárosba, ettől függetlenül úgy véltük, érdemes minél hamarabb odaérni, perceket, órákat se veszítsünk a téli, karácsonyi díszbe öltözött város nyújtotta élményekből.
Vasárnap hajnal van, ilyenkor ritkábban járnak a buszok, ajánlatos időben felkerekedni, hogy elérjük a Keletiből induló első bécsi vonatot. Alig néhányan ülünk a minden eresztékében nyikorgó, öreg csuklóson, a bóbiskoló kialvatlan utasok alkalmasint nem külföldre, hanem inkább vasárnapi műszakba indulnak . Le és felszállók hiányában a megállókon lassítás nélkül átrohanó járgányon fázósan húzom össze kabátomat, miközben a múlt ködéből felsejlik előttem, áldott emlékű középiskolai tanárom azóta szállóigévé vált mondása:
„ Tudjátok gyermekeim, aki a 7-es autóbusz vonalán lakik, az a Cityben lakik”.
Bereck tanár úr ennek a busznak a pesti vonalán élt családjával, de nekem, albertfalvi, és a többi, dél- Budáról Óbudára bejáró diáknak akkor ez a mondás feltételezem nem sokat jelentett. Az idő tájt, az ötvenes évek végén a Móricz Zsigmond Körtérig, zöldre festett Pullman-kocsis HÉV-vel döcögtünk, s magam sem hittem volna, hogy egyszer még szűkebb hazám Albertfalva, ennyire közel kerül, kedves pedagógusunk által annyit emlegetett Belvároshoz.
A vonaton minden hely foglalt, áldom a megérzésünket, hogy előrelátóan helyjegyet váltottunk. A Railjet szerelvény már nem újdonság, viszont a mozdonyra igazán ráférne egy alapos mosás, két éve induláskor még csillogott villogott. Szinte magamnak mormolt kritikámat Detti meghallja, és szegszokott stílusában megjegyzi „ha már ennyire kritikus vagy, azt miért nem említetted idefelé, hogy a több mint húszéves, rozsdamarta autóbuszunk oldalán már negyedszázaddal ezelőtt sem csillant meg a napfény. Igaza van! Sic transit gloria mundi!
A vonatút nem szolgál különösebb meglepetéssel. Legfeljebb egy fizikusnak szembeötlő, hogy a Mosonmagyaróvártól Schwechatig felállított száznál több szélkerék mind mozdulatlan, ami nem csoda, hisz szellő se rebben. A sűrű fekete, áthatolhatatlan felhők miatt, esti szürkületnek beillő, esőre hajló időben utazunk. A szélkerekekből, valamint az Ausztriában gyakran látott napkollektorokból így nemigen fejlődhet egy fikarcnyi elektromosság sem. Az már csak hab a tortán, hogy jelenleg a Dunában, valamint összes mellékfolyójában alig csordogál valami kis víz. (Normális esetben a Dunán működő tíz, és a kisebb vizeken üzemelő többtucat erőmű sokat segít Ausztria energiahelyzetén.) Szívesen csalnám ide lelkes „mélyzöld” ismerőseimet, és vázolnám fel nekik a szép új jövőt: Lelki szemeimmel látom, hogy ilyen és hasonló ínséges napokban mindannyian ülnek a dinamóval felszerelt szobabiciklijükön, s az így termelt elektromossággal működtetik megannyi elektromos kütyüiket. Tudom, az általam említett urakat, ez mit sem érdekli, hisz jól ismert mondókájuk:
„nekünk nem kell az atomenergia, az áram a konnektorból jön”.
Tehát rajta jövő nemzedéke, ha továbbra is így gondolják, akkor csak pedálozzanak!
Bécs a vasútépítés lázában ég, emiatt az Arzenáltól a Westbahnhofig lépésben megyünk, mindenütt vagy pályaudvart, vagy vágányokat építenek.
Meidling előtt a tervezett új Főpályaudvar, a Südbahnhof körvonalai még alig mutatkoznak. Legutóbb augusztusban itt hatalmas, „feneketlen” munkagödrök ásítoztak ránk. Ma változatlan a helyzet, csoda lenne, ha a tervezett időpontra, 2013-ra felépülne ezen a helyen Ausztria megálmodott legkorszerűbb, világszínvonalú Főpályaudvara. A Westbahnhofra begördülve örömmel konstatáljuk, hogy a monumentális épület elkészült, a műemlék részt dicséretes módon változatlanul hagyták, a kiegészítő szárnyakat a XXI. század stílusában építették mellé. Kilépve az utcára az Europa Platz, a Mariahilferstrasse egyaránt üres, a kirakatok előtt mindössze néhány nézelődő, a környékben élők vagy még a vasárnap reggeli kávéjukat szürcsölgetik, vagy a másik oldalukra fordulva durmolnak. A szállodában tudjuk meg, hogy előző nap, a forgalmas Mariahilferstrasséból sétálóutcát varázsoltak, korzó lett belőle. Éjfélig hömpölygött a tömeg, egy tűt nem lehetett állítólag letenni, ne csodálkozzunk, ha most nem sietnek felébredni az emberek. Valószínűleg emiatt, az ezüstvasárnap megszokott forgatagát egyelőre nem tapasztaljuk.
Valamikor nagyobb karácsonyi vásár csak a Városháza előtti téren létezett, a Graben és a Kohlmarkt környékén ugyan felállítottak néhány sátrat, utóbbiak azonban emlékeim szerint soha sem keltettek nagyobb feltűnést. Ahogy felismerték a kereskedők a kirakodó vásárban rejlő üzleti, és turistacsalogató lehetőséget, úgy lett egyre inkább divat, sőt sikk a vásárban sétálni, nézelődni, más városokból, így akár Budapestről, Pozsonyból, néha egészen messzi földről ide kilátogatni. Emiatt évről évre folyamatosan szaporodott a karácsonyi vásár helyszíneinek száma. Ma már a Rathausplatzon, a Maria Teresien Platz-on, a Karlsplatzon, a Freyungon, az am Hofon, valamint a Schönbrunni kastély előtt találhatunk komoly piaci forgatagot, miközben a mi Allee-nk oldalán megismert kisebb pavilonsoroknak, akármerre nézünk, se szeri, se száma. Tarnai úr a Continental tulajdonosa különösen figyelmünkbe ajánl egy kisebb, de a többinél meghittebb adventi piacot a hotel szomszédságában. Elsőnek ide megyünk. Nyáron jártunk errefelé utoljára, egyik este itt vacsoráztunk, emlékszem a környék kisvendéglőiből még éjfél körül is kedélyes sramlizene áradt. Ennek a vásárnak nem a mérete, nem a pavilonok száma, hanem a környező műemlék épületek adják a kuriózumát. Aki viszont a legjelentősebb vásári forgatagot, a forralt bor és a Lacikonyhák messze szálló illatát várja, az menjen inkább a Rathausplatzra.
A Kirchengasse szomszédságában a mozarti időkben épült házakat az elmúlt százötven évben mind lebontották, ami megmaradt vagy a világháborúknak vált áldozatává, vagy a vissza-visszatérő tűzvészek emésztették fel, emiatt nagyon régi értékes műemlékeket csak a Burggasse- Siebenstergasse által határolt kicsiny negyedben, a Schrank és Spittelberggassén találunk. Ide irányít elsőnek minket a jó gazda minden tulajdonságával megáldott Tarnai Tibor, aki kitűnő érzékkel ismeri fel azokat a vendégeit, akik a „mézeskalács” házikók mögötti látnivalók, például a műemlék épületek az átlagnál jobban érdekelnek. Olyan ez a hely, mintha kétszáz esztendeje megállt volna az idő, netán Szentendre öreg belvárosában sétálnánk. Nem mindenki van ettől elragadtatva, mert valóban kisebb itt a „választék”, nincs akkora sürgés-forgás, a környezet ellenben pont olyan, mint amire vágytunk. A standok előtt nincs sorállás, tülekedés, mosolygós szívélyes eladók fogadnak, akik még apró kóstolnivalókkal is kínálnak.
A Rathausplatz viszont a megszokott képpel szolgál. Elsőnek a pavilonok hatalmas mérete szembetűnő, kétszer háromszor nagyobbak a Vörösmarty téren látottaknál. Akik az ismerkedést egy jó forró punccsal kezdik 1000 forintnak megfelelő euróért választhatnak almás, cseresznyés, barackos, narancsos, vagy erdei-gyümölcs ízesítésűt, benne egy kis darab szárított gyümölccsel. A forralt bort valamint a puncsot egységes zöld cserépbögrében adják, amit mindenütt visszaváltanak. Sokan, így mi is, eltesszük emlékbe, csak Detti dohog, hogy hova a csudába teszi otthon a többtucat, „emlékbe” már eddig összegyűjtött bögrét. Érdekes ellentmondás ez nála, a söröspoharaknál soha sincs ilyen problémája. Azzal próbálom rávenni, hogy mégis inkább vigyük haza a „százhuszadik” csuprot, hogy halkan megjegyzem: „otthonmaradt lányaink bizonyára örülnének neki”. A lányokra való hivatkozás megteszi hatását, ezután szó nélkül süllyeszti el táskájában az egyszerű, de ízléses díszítéssel ellátott mázas korsócskákat. Itt minden kapható, ami szem szájnak ingere. Különösen az aszalt és szárított gyümölcsök kínálata bőséges. A szilvák, barackok, datolyák kétszer akkorák, mint a hazai polcainkon, zamatuk pedig elsőrangú. Nem tudunk ellenállni a kísértésnek, vásárolunk belőle annyit, hogy karácsonyra is maradjon. (Remélem, valóban megmarad az ünnepig!)
Ebben a vásárban mindent kapni, ami egy családban általában felesleges. A használható, praktikus és értékesebb portékák kínálata töredéke a teljes áruválasztéknak. Van itt mindenféle felirattal mézeskalácsszív, fajanszból, háncsból, üvegből, rongyból, műanyagból, fából s ki tudja még mi mindenből készített búcsúfia. Természetesen, ami ehető az minden bio, a hústól, a bortól, a pékárútól, a banánig. Nézetem szerint arra már rá se néznek a „sógorok”, amire nem írják rá, hogy bio! Hívő ember vagyok, de azért ennyire mégsem. Ausztriában tudtommal még nem honos a banán, de az árusok arra is garanciát adnak, hogy az ecuádori paraszt bio módon termelte a gyümölcsét! Szerintem ezen a tájon ezzel a bio őrülettel úgy élnek vissza egyesek, ahogy csak akarnak.
Sokan vannak, akik külföldi útjaik során szívesen vásárolnak apró-cseprő ajándékokat, így Párizsból műanyag Eiffel tornyot, vagy Disney-figurákat, Moszkvából Matrjoska babát, s mindenféle souvenirt, amik leginkább egy fiók mélyén lelik meg végső nyughelyüket. Mi ezeket eléggé haszontalan dolgoknak tartjuk, így semmit sem vásárolunk. Ezzel szemben szívesen ennék egy „Wiener Würstel-t mit Senf und Semmel”, azaz bécsi kolbászt mustárral, zsemlével, illata egészen elvarázsol. Alig tudok ellenállni a kísértésnek, de kedvesem kolbászt elvből nem eszik, ráadásul megígértem, hogy ma ismét a Siebenstern-ben ebédelünk. Az Ausztriai anziksz könyvemben részletesen írtam erről az étteremről, és nagy örömmel hallottam, hogy Bécsben járt olvasóim közül időközben többen is meglátogatták a „7 Csillagot”. Ott járt ismerőseim mind nagy lelkesedéssel számoltak be kulináris élményeikről. Aki egyszer ebbe az étteremben betér, az alig várja, hogy újra ott étkezhessen, vagy igyon egy korsó jéghideg helyben főzött sört. Délidőben egyébiránt itt fél áron adják az ennivalót, sajnos utóbbi kedvezmény a folyékony kenyérre nem áll.
Nem bánom meg, hogy kihagytam a sültkolbászt, ebéd után most is igen elégedetten állunk fel az asztaltól. A szűkebb pénztárcájúaknak tudom ajánlani még a Merkur üzlethálózatban található önkiszolgáló büféket, ahol 8 euróért kapni egy fél grillcsirkét, petrezselymes újkrumplival, salátával. A megszomjazó turista, ha még iszik is valamit, az egészet megússza körülbelül 10 euróval. A csirke friss, jól fűszerezett, tulajdonképpen két, nem nagyétkű embernek egy étkezésre megfelelő. Ebéd után Detti kiadja a parancsot, irány a Karlsplatz. A Károly templom előtti tavacskából kiszivattyúzták a vizet, teleszórták szalmával, vigyázva arra, hogy az értékes Henry Moore szobrot megvédjék. Az így kapott ideiglenes karámban „állatsimogatót”, és kisgyermekek póni lovaglásra alkalmas helyet rendeztek be. Ez a vásár a gyermekek igazi Christkindlmarktja. Természetes, hogy itt a forralt bor, az alkoholos puncs kevésbé fogy, annál nagyobb az alkoholmentes Jugendpuncsok keletje. Jut eszembe, ezért is érdemes vonattal jönni, hiszen a vonatjegyhez járó ingyenes villamos és buszjegy mellett az embernek nem kell megtartóztatnia önmagát. Háziorvosnőm meséli, ők is járnak adventben rendszeresen Bécsbe, és amíg férje vidáman kortyolgatja italát, a sofőrséget önként felvállaló doktornőm irigykedve nézi, hisz ő jobbára csak, gyermekpuncsot fogyaszthat. S még mondja valaki, hogy nem éri meg néhány órácskát vonatozni!
A Freyungon és az am Hofon felállított pavilonsor az előbbi két helyszín mini másolata. Azoknak a bécsieknek, akik közelebb laknak ide, nem szükséges messzebbre utazniuk. Itt is sül a pecsenye, folyik a puncs, a forralt bor, ellenben a kivilágított háttér, mint díszlet, a Ferstel palotával, a Skót és az am Hof templommal felejthetetlen. Otthonról azzal indultunk, hogy a vásár hihetetlen kínálata ellenére, nem vásárolunk semmit, különösen nem ajándékot. No, az a kis csokoládé és szárított gyümölcs legyen kivétel! Budapesten mindent megkapunk, amit a karácsonyfa alá szánunk, a jelenlegi gazdasági helyzetben egyébként is csak a nagyon szükséges dolgokra lesz idén „tehetségünk”.
Ez a tudat lényegesen megkönnyíti a kirakat-nézegetést, kísértésbe sem kell esni, beérjük a nem mindennapi választék és minőség látványával.
A turisták által ismert és kedvelt utcák, terek így a Kartner Strasse,. a Graben, a Mariahilfer, vagy a Kohlmarkt esténként fényárban úsznak. Az erre sétálók számára mindez lenyűgöző, szinte meseszerű. Az utóbbi években jó néhány forgalmasabb utcát Budapesten szintén díszítettek, kivilágítottak, de ami a császárvárosban tapasztalható, az egyenesen utolérhetetlen. Feltétlenül meg kell említeni még a Schönbrunni kastély kertjében felállított egyforma zöldre festett pavilonsort, háttérben a nemrégiben teljesen felújított palotával. Utóbbi a magyar buszos turisták kedvenc találkozóhelye. Bécs erre az adventre magyar várossá alakult. Utoljára a nyolcvanas évek „gorenje” korszakában hallottunk az utcákon ennyi magyar szót és botlottunk úton útfélen ennyi honfitársunkba. Ha már itt járunk, az igazi vásárt a Naschmarkton nem hagyhatjuk ki. Itt nincs virágfüzér, nincs lampion, csecsebecséket, csetreszeket, semmire sem használható holmikat nem árulnak, viszont ami ehető, az ezen a piacon mind megtalálható, természetesen mind bio felirattal, legalább másfélszeres áron.
A nem hívőknek az adventi vásár, a pavilonok kirakatok közötti sétával véget is ér. A gyakorló keresztény ember számára az Adventhez úgy szükséges a hajnali roráté, mint testnek a kenyér. Gyerekkorunkban a Krisztusvárás minden napján mentünk barátaimmal rorátéra ministrálni. Később ennek gyakorisága sajnos csökkent, arra azért minden esztendőben nagyon ügyeltünk, hogy legalább egyszer eljussunk egy hajnali roráté misére. Hajnalit írtam, pedig az utóbbi években, mint értesültem róla, - talán a paphiány következtében - későbbre, néhol egyenesen délutánra, estére tolódott. Bécsben még sohasem voltunk rorátén, hiszen legkorábban tíz óra magasságában érkeztünk. Most itt a vissza nem térő alkalom egy hajnali misén való részvételre. A legközelebbi templom a Continentalhoz karnyújtásnyira esik, a kapun kilépve szinte „beesünk” a mariahilfi „Mária mennybemenetelének” szentelt plébániatemplomba. Nyáron nemegyszer voltunk itt szentmisén, most ha sikerül korán felkelni, nemcsak a gyomrunkkal, a lelkünkkel is tudunk kicsit törődni, egyben bepillantást nyerhetünk a karácsonyhoz közeli időszak osztrák hitéletébe. Annál nagyobb a meglepetésünk, amikor kiderül, a templomban nincs roráté. A kapura kihelyezett hirdetés szerint van reggelenként mise, ellenben aki rorátéra vágyik, az szerdánként elballaghat a gyalogszerrel jó félórányira lévő Szent József templomba. Azért nem hagy nyugodni a kíváncsiság, egyik reggel átsétálok a templomba. A kiírás szerint már el is késtem, a sötét kivilágítatlan szentélyben mégsem találok egy teremtett lelket sem. Szerencsémre beszédfoszlányok ütik meg fülemet, akkor döbbenek rá, hogy a sekrestye közeli kis fűtött kápolnácskában misézhet a pap. Benyitok. Nyolcan vannak mindössze, furcsán méregetnek, ki lehet ez az ismeretlen, sose látott ember. Hihetetlen ez a részvétlenség az egyik ismert templom egyetlen miséjén, akkor, amikor két napja még mozdulni sem lehetett a tömegtől a Mariahilfer Strassén. Azért megnyugtathatom a kedves olvasót, sikerült egy „valódi rorátét” is találnunk, a Stiftkirchében, ahol kedden és csütörtökön fél hét órára „valódi” rorátét hirdetnek. Itt, velünk együtt kereken tízen veszünk részt, az alig félórás szertartáson. Körülnézek a félhomályban, mi, évek óta nyugdíjasok, lehetünk Dettivel a legfiatalabbak, egyedül a ministráló sekrestyés asszonyka tűnik néhány évvel ifjabbnak. A nyugati embereknek az Advent lassan csak a karácsonyi ajándékok utáni hajszát, a vásárokon való iddogálást, szórakozást, kikapcsolódást jelenti? Úgy tűnik, igen!
Szótlanul, kiábrándultan ballagunk az egyre világosodó utcán a Continental szálló felé, s már az egyébként kitűnő reggeli sem esik olyan jól, mint máskor.
Utóirat: Figyelem! Bécsi adventi vásárlátogatást fontolgatók! Azért munkanélkülieknek, minimálbéren élőknek és bedőlt svájci frankhiteleseknek nem tudom jó szívvel ajánlani a 2012-es bécsi adventi látogatást.
Bécs 2011. Adventjén
Sümegh László
|
