Akkor és most Nyomtatás E-mail
Telefonon keresnek. Gábor barátom, a Tinta Könyvkiadó tulajdonosa hív, hogy próbáljak a hamarosan megnyíló „Retró kiállításra” összegyűjteni néhány kuriózumot. Gábor, aki alig egy éve szinte berobbant a Retró szótárral a könyvpiacra, jól ismer, s nagyon jól tudja, hogy nem szívesen válok meg a régi dolgaimtól. Ezért gondolja, hogy egy Bambis üveget, Szokol rádiót, Mambó magnót vagy talán egy fecske fürdőnadrágot biztosan előkerítek valamelyik szekrény mélyéből. Jól gondolja. Igen sok, a 60-as évekből való rekvizitumot őrzünk, nem kiállítási darabnak, hanem mert mindegyikhez valamilyen emlék fűz.
Igaz is, a hatvanas évek. Akkor voltunk fiatalok, tele energiával, lelkesedéssel. A forradalminak ható új zene az akkor újdonságnak számító hangszer, az elektromos gitár minden korunkbelit megfertőzött. Gitárral a hónunk alatt mentünk oda is, ahol előre tudtuk, hogy ott majd elő se vesszük. Aki már többet tudott két akkordnál, az utcán, iskolapadban szórakoztatta barátait, és azokat a lányokat, akiknek szívét minél előbb meg akarta hódítani.
Autodidakták voltunk, tanár nélkül próbáltuk utánozni a nagy külföldi zenekarok vezető művészeit, természetesen különösebb angoltudás nélkül, angol nyelven. Ma, aki imponálni szeretne karaoke klubba hívja partnerét, és a számítógépről elővarázsolt dallamra próbál énekelni. Minden kész, nem kell gyakorolni hetekig, hónapokig, még az sem baj, ha kicsit kiesünk a ritmusból és bűn hamisak vagyunk
A tábortűznél még egy szál gitárral énekeltettük meg a társaságot, ma milliós technika segítségével szórakozunk, és szórakoztatunk. Akkor ez a tábortűznél való pengetés volt a menő, ma a karaoke bár a cool! Hja, változnak az idők!
A zene is más. Akkor a ritmus mellett fontos volt a dallam is, most a klubokban egyre inkább a rap a divat, és az új – kimondani is nehéz – irányzatok. Itt a gitár teste legfeljebb csak dobnak használható, a dallam szerepét pedig átvette az elektronikus zenére hadaró szöveg.
Ne feledjük azért, ma is vannak, akik ragaszkodnak a gitárhoz, de ők már zeneiskolában tanulják a hangszer mesterfogásait.
A raphez hozzátartozik a rapper öltözet, rapper viselkedés, ami szintén pont ellentéte a retró évek divatjának. A csőgatyát, a fenéken és mellen feszülő ruhákat felváltotta a fenéken lecsúszó, földig lógó farmer. A blúz is, ha lehet, legalább három számmal nagyobb a kelleténél, vagy öttel kisebb, akkor viszont a köldöktől lefele minden kilátszik.
Egy pedagógus azért ne átkozza el a rapet, tudomásul kell vennünk, a fiatalok életéhez hozzátartozik az új irányzat is. Megértjük, de attól még nem kell, hogy szeressük. Bár örülnénk, ha tetszene, hiszen akkor mi is újra húszévesek lennénk.

***


Megyek az utcán. Minden második ember kezében telefon, amivel folyamatosan kommunikál. Metrón, buszon, autóban és az erdőben bárhol, mobil a kézben, a fülben, a szatyorban. Nálunk a 90-es évek elején jelentek meg a koffernyi méretű hordozható telefonok, amik egy-két év alatt tégla, később pedig cigarettásdoboz méretűvé „miniatürizálódtak”.
A „téglába” kiabáló ember még elég ritka látvány volt a kezdeti időkben Pest utcáin, s máig sem tudom megfejteni, hogy azért kiabáltak-e olyan hangosan, hogy feltűnést keltsenek, vagy, mert a vétel volt annyira tökéletlen.
Közben tíz év alatt a mobil nélkülözhetetlen „társ” lett mindenkinél, úgy a kisiskolásnál, mint a matrónakorú hölgynél egyaránt. Még akik először gyűlölték, azok is kénytelenek voltak megbarátkozni vele. Akár bevalljuk, akár tagadjuk, mostanra a mobiltelefon irányítja az életünket.
Akkor negyven éve felhívtuk a barátainkat, s megbeszéltünk egy szombat esti találkozót a körtéri óra alatt. A notórius késő sem késett negyedóránál többet, mert tudta, hogy a többieket addig a frász töri ki, mi történhetett vele. Különösen, ha a kedvesünkkel volt a randevú és késett, az maga volt a gyötrelem. Jön, nem jön, mi történhetett?
Ma megbeszélünk egy találkozót. Na, nem a körtéri óra alá, s nem csak azért, mert már óra sincs, hanem mert manapság hétvégeken a plázákban sikk találkozni. A villamosból, kocsiból azért odaszólunk mobilunkon, hogy ne aggódjanak, úton vagyunk. Nem aggódnak. Mindenki kezében a telefon és nyugodt, ő nem késhet el, mert folyamatos kapcsolatot tart mindenkivel. Ő már jelen van!
A plázában tömeg, boldog-boldogtalan kezében ott a mobil, és aki él, valakivel beszél. Hogy találom meg a több ezer plázában telefonnal rohangáló közül a barátaimat? Egyszerű. Folyamatosan közvetítem, melyik üzletnél járok, egyszer majd csak összefutunk, és megtaláljuk egymást. Végre együtt vagyunk. Beülünk a haverokkal egy sörre. Többen hiányoznak. Folyamatosan cseng a telefon. Egyik barátunk kutyája hasmenést kapott, azért késik, a másik cimboránk a körúton dugóban ül, és átkozódik. De a telefon végig szól, így pillanatról pillanatra képben vagyunk a kutya egészségi és a közlekedés jelenlegi állapotáról.
Másfél órás késéssel mindenki megérkezik, de senki nem érzi magát későnek, mert végig mindenki mindenkivel állandó kapcsolatot tartott. A baráti találkozó alatt valamelyikünk állandóan telefonált, így az összejövetel programja igen leegyszerűsödött, a telefonálgatásra. Fizikailag együtt lehettünk, de mentálisan korántsem.
De továbbra is telefonálunk rendületlenül, színházban, temetésen, templomban és a WC-n.
Egy ismerősömnek a kórházi toaletten olyan szerencsétlenül sikerült a váratlan hívást fogadni, hogy a mobil a kagylóba esett. Nem betegségének súlyosbodása, hanem a telefon hiánya miatt volt kétségbeesve. A színházban hiába mondják be előadás előtt, hogy kérjük a készülékeket kikapcsolni, előadásonként azért meg-megszólal az ismert trillázó melódia, a többség bosszúságára.
Volt eset, hogy a Nemzet színésze mikor meghallotta a telefoncsengést, leszólt a színpadról:
–    Tessék csak nyugodtan beszélni, addig mi várunk!
Diákok elsőáldozási szertartásán történt az egyik budai kápolnában. Valamelyik diák kopasz, kigyúrt, piercinges „apukája”, aki addig sok templomot belülről nem láthatott, az úrfelmutatás alatt vidáman csevegett ismerősével. Percekig arról próbálta meggyőzni hívóját, a többi hívő legnagyobb megrökönyödésére, hogy melyik útvonalon jut ki leggyorsabban a budaörsi Tesco áruházba.
Ha Európában telefonláz van, akkor Ázsiában telefonőrület. Ott a nap 24 órájában bárki bárhol elérhető. Az alábbi történet igen jellemző Kelet-Ázsia nagy részére.
Bangkokban, a buddhista szentélyben egy jól öltözött hölgy a földön fekve elmélyülten imádkozott. Attila barátom a kamerájával lassan a Buddhára közelítve a felvevő monitorában megpillantotta az áhítatosan imádkozót. Úriemberként kegyeletsértőnek érezte a felvételt folytatni, ezért diszkréten elfordult, majd kikapcsolta a kamerát. Ebben a pillanatban éles csengő hang törte meg a templom mély csöndjét. A hölgy, mint akit a villám csapott meg, felugrott és artikulálatlan hangon üvölteni kezdett a mobiljába. Pillanatok alatt olyan metamorfózist élt át, amit ha színpadon vagy filmen lát az ember, akkor azt mondja, ez már azért túlzás. Az odaadása, a figyelme nagyobb volt, mint Buddhával szemben, környezetéről tudomást sem véve percekig ordenáré módon hevesen vitatkozott valakivel telefonon.
Bizonyos kínai részvényekről beszélhettek, ebből arra lehetett következtetni, hogy az asszony kínai lehetett, s nem thai illetve sziámi. Tudvalevő, Kínában az üzlet és a pénz fontosabb, mint bármi akárhol.
Szingapúrban egy vegyész világkonferencián az elnöklő ausztrál professzor az elnöki megnyitó beszédében annyit bátorkodott mondani:
– „én tudom, hogy önöknek dolgozni kell, ezért csak azt kérem, hogy telefonáljanak halkan vagy menjenek ki.” Még véletlenül se mondotta volna, hogy kérem, kapcsolják ki a telefonjaikat, mert ha ezt teszi, lehet, egyedül marad az ülésteremben
A mobil az élet minden területén prioritást kért, követelt és kapott. Üzleti tárgyalás, több milliárdos tender? A tárgyalás tetőpontja alatt megszólal a telefon, és a jó üzletben reménykedő belebúg a készülékébe:
– Igen anyukám, nyugodtan vedd meg a piros csíkos bögrét, de véletlenül se azt a sárga pöttyöset!
Nem vesszük észre, mennyire uralkodik rajtunk a telefon. Lassan kétszer több készülék lesz kis hazánkban, mint a lakosok száma, az újszülötteket is beleértve. Majd elfelejtettem.
Természetesen cserélgetjük is telefonjainkat, hogy mindig a legújabb dizájnú, a maximális szolgáltatást nyújtó álljon rendelkezésünkre. Hogy nem is használjuk ki ezeket a szolgáltatásokat? Nem érdekes, fő, hogy vannak, és a miénk a trendi.
Ma egy minimálbéren dolgozó kislány sok esetben jövedelmének negyedét eltelefonálja. Régen, ami a szórakozásra jutott, azt ma telefonra költjük.
A permanens elérhetőség az ember több ezeréves álma. Örüljünk tehát neki, az álom napjainkra valóság lett!

Jut eszembe, fel kell hívnom nagyobbik lányomat. Egész nap keresem, de soha nincs bekapcsolva a mobilja. Micsoda skandalum! Milyen égő!
 
In memoriam P. Keglevich István Nyomtatás E-mail

Íróasztalomon a gyászjelentés. A lap egyharmadán annak a lerombolt templomnak a képe, melynek újjáépítéséért élete végéig annyit harcolt.
Egy héttel a halála előtt a bazilikai ünnepi szertartást megelőzően fiatalok szórólapot nyomtak a jelenlévők kezébe, az évenkénti rendszerességgel általa szervezett városligeti misére invitáló sorokat. Csodálkoztam is, hogy mások dolgoznak helyette, jellegzetes alakját hiányoltuk is a milleniumi szertartáson. Szabadulása óta, ahol csak lehetett egyházi rendezvényeken ha tudta mindenhol, mindig megjelent. Legalább harmincéves ismeretség fűzött hozzá, ebből Albertfalván tizenhárom évig jártunk diákmiséjére. Akkori plébánosunknak Ormay atyának dicsőségére legyen mondva nem zavarta, hogy segédlelkésze miséjén a hívek kétszer annyian voltak, mint az övén. Pedig sokan nem szerették – amire bizony viselkedésével rászolgált – hiszen magatartása valóban alkalmat adott arra, hogy megossza a híveket.
Míg egyesek rajongtak érte mások mereven elutasították.
Modern Savonarola mondták róla igen találóan sokan s ahogy a középkori dominikánus, ő is keményen ostorozta híveit, embertársait nem kímélve sokszor egyházi fellebbvalóit is.
Magával szemben legalább annyira szigorú volt, mint másokkal szemben.
Albertfalvi működésének idején rendszeresen meglátogatta családunkat, néha bizony a leglehetetlenebb időpontokban.
Ha éppen ebédidőben jött, hiába kínáltuk étellel, itallal, modern aszkétaként soha semmit nem fogadott el. Néha egy-egy pohár víz elfogadására sikerült rábeszélni.
Idegei köztudottan nem voltak rendben, amit én akkoriban egyértelműen a börtönéveknek tudtam be, amit igazságtalan ítéletek miatt elszenvedett. Ma már úgy látom, született lelki alkata is hozzájárult különös viselkedéséhez.
A sors különös kegyelme folytán egyetlen testvérének – aki kitűnő pedagógus volt – kollegája és főnöke lehettem.
A tanár úr – aki „mindössze” három évet ült keresztény meggyőződéséért koránt sem raboskodott tehát annyit, mint pap testvére – beszélgetéseinkkor is hangsúlyozta; „Lacikám, tudod, nincs szörnyűbb dolog a világon, mint börtönben ártatlanul senyvedni. Évekig sötét zárkában raboskodni, megaláztatások ezreit elszenvedni, mert vállaltad a legszebb hivatást, az ifjúság keresztény szellemű nevelését, lelki gondozását.”
Fogolytársai szerint számtalan esetben kihallgatásokon, tárgyalásokon mindig mindent magára vállalt, sokszor mások helyett is „vezekelt.”
Amikor engem megbántott – mert volt idő, hogy megbántott – mindig azzal mentegettem magam és családom előtt: „Istenem mi lett volna velem, kibírtam volna akár egy évet is a szigorított cellában a márianosztrai börtönben. István atya, mint a többszörös gyilkosok tíz évet raboskodott ártatlanul. A kihallgatásokon, tárgyalásokon – különösen az utolsó szó jogán – rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot.
A koncepciós ítéleteket az ateista agresszió nyíltszíni vereségének tartotta és végig eszerint viselkedett.
Belső biztonságát mind ellenfelei mind paptestvérei sokan fölényességnek tartották. A hetvenes évek elején fiatal házasként – a lakáshoz közeli ABC-beli vásárlásainknál rendszeresen találkoztunk vele. Akkoriban szabadulhatott és hogy élni tudjon, kemény fizikai munkával az üzlet hatalmas portálüvegeit tisztította. Diplomás lelkész létére zokszó nélkül nagy odaadással végezte munkáját, támogatott másokat, többek között özvegy idős édesanyját. Nagyon kevés plébános merte felvállalni személyét, még kisegítő lelkészként is állandóan zaklatásnak volt kitéve. Legjobban az egyháziak megnemértése fájt neki.
Amikor 1971-ben – szó szerint – kidobták a börtönből, ezekkel a szavakkal fenyegették meg:
„ezután püspökei és barátai révén intézzük el magát”.
Akkor még mosolygott az egészen és naivul azt hitte, őhozzá hasonló, megalkuvást, kollaborációt nem ismerő emberekkel lesz  körülvéve. Hamar belátta, mennyire tévedett.
„Leprásként” bántak vele, nem fogadták be, mert legtöbben nem merték illetve nem is akarták befogadni, ennek visszahatása pszichéjére folyamatosan rombolta egészségét, komoly károkat, zavarokat okozva ezzel személyiségében.
Egyik szörnyű megaláztatásának tanúja voltam.
Gimnáziumunk kápolnájában nagy ünnepre készültünk. Kollégám az ünnep délelőttjén megkeresett és kérdezte: jöhet-e István testvére az esti misére koncelebrálni. Tudtam hogy az atya mennyire szereti iskolámat, a szomszéd utcában nőtt fel, a közeli cisztereknél érettségizett. Minden szál Szentimrevároshoz kötötte és ha utcán, villamoson, buszon összefutottunk, arcán gonoszkodó mosollyal sohasem felejtette el megkérdezni: „hogy van a Caffka”. Így „C”-vel! Sohasem tudta elfogadni, megemészteni, hogy kedvenc Margit Intézetét 1955-ben Kaffkára keresztelték át. Hihetetlen boldogság töltötte el amikor megtudta, 1996 augusztusában az iskolát visszakapta az építtető szerzetesrend.
Alig várta tehát, hogy a régi – új iskolában az oltárnál szolgáljon. Kérdésére tehát mint az intézet vezetője naivan azt válaszoltam: természetesen az esti misén szívesen látom. Délelőtt váratlanul bejött a gimnáziumba és egy órán át csendesen imádkozott a kápolnában. Amikor a mise előtt negyed órával a beöltözéshez megérkezett, a sekrestyében megfagyott a levegő. Akkor már tudtam, ebből nagy baj lesz. Próbáltam – elég ügyetlenül – a feszültséget oldani, nem sok sikerrel. A főplébános hallani sem akart arról, hogy István atya vele koncelebráljon. A két ember közti feszültség okát persze nem ismerhettem, csak mint házigazda, a helyzet fonákságát, kellemetlenségét tapasztalhattam. Sem ezután sem ezelőtt nem láttam annyira elkeseredettnek, mint akkor. Közel állt a síráshoz, pedig a legkeményebb fából faragták, megtörni sohasem lehetett, elérzékenyülni nem hiszem, hogy sokan látták.
Csak jelenlévő testvéröccse szemében láttam egy fénylő könnycseppet, aki sokkal érzelmesebb és érzékenyebb volt nála.
Nagy álma a városligeti Rákosi által leromboltatott templom újjáépítése volt. Az utóbbi években szinte csak ezért dolgozott, szervezett, agitált. Nem értette miért, nem támogatta őt ebben a harcában a hivatalos Egyház.
Valóban modern Savonarola volt. A középkorban valószínűleg őt is megégették volna. Pedig a legtöbb dologban, így az alapkérdésekben mindig igaza volt. A módszere ahogy a dolgokat megközelítette volt hibás, elsősorban toleranciahiánya kompromisszumképtelensége okozta legtöbb konfliktusát. És természetesen embertársainak empátiahiánya, hogy beleképzeljék magukat türelmetlen, izgágának tűnő embernek a lelkivilágába, hogy átérezzék a másik ember börtönszenvedéseit, a rakodómunkát és az ablakpucolást.
Nem véletlen, hogy leginkább azok értették meg őt, akik vele együtt legjobban megszenvedték a bolsevizmus minden igazságtalanságát, gyötrelmét.
Nem tudott, nem akart realista lenni. Egész életében mindig naiv idealista volt. Mikor ellenfelei betegnek, zavarodottnak, sőt megháborodottnak mondták, mindig azzal próbáltam védeni „nyolcszáz esztendővel ezelőtt Assisi Szt. Ferencet is bolondnak tartották.”
Biztosan tudom, hogy mindazok akik életében súlyosan bántották, mellőzték, pár év múlva szégyellni fogják mindazt amit ellenében tettek, mind ahogy a szentéletű hercegprímás régi bírálói, becsmérlői is mára már igencsak csendben vannak.
Ez már azonban őt nem igen érdekli. Ő már az Igazság birtokában van. Hiszem, hogy míg porlandó teste a Kozma utcai Új Köztemetőben nyugszik, lelke az igaz emberek társaságában, igen közel van a Teremtőhöz. A Földön igen elégedetlenkedő ember most már végleg megnyugodva várja a feltámadást.

István atya nyugodj békében!